Koczian Peter

Dávid Ibolya és tanácsadóinak kísérlete páratlan: ez az első eset, hogy egy párt vezetése az üzenethez keres választókat, s azt sem bánja, ha közben a hagyományos tagság teljesen elhagyja a pártot.

Természetesen kötélen táncolnak. Az eddigi mutatványt csak az igazolja, hogy amióta belekezdtek, mindig bejutottak a parlamentbe.

Ugyanakkor a játék lényege a választási küszöb átlépése. Ha ez meg van, akkor minden meg van. Szavazati erő a parlamentben, az ORTT-ben, a közmédiumok kuratóriumaiban, országos média jelenlét.

A stratégia lényege két mozzanatból áll.  Egyrészt Somodi Zoltán elképzeléséből  egy középosztályi tematikáról, amely szekularizált liberális –konzervatív álláspont. Szekularizált, mert Isten nem szerepel benne.

A stratégia másikrésze egy életérzés politika, amely azokra játszik, akiknek elege van a két nagy pártból, s azok tevékenységét a normális életet akadályozó tényezőnek tekintik, érzik. Innen a Normális Magyarországot! szlogen.

A szekularizált liberális-konzervatív irány csak Somodi és Szabados Krisztián nyilvánosan publikált tanulmányaiban érhető el (persze, a konzervatív eszmehordozók  hosszan vitatnák annak konzervatív jellegét,de ez most mindegy). A párt üzeneteiben nem jelenik meg, még szakpolitikai üzeneteiben sem. Ez a hiány egyébként azt is jelzi, hogy Dávid és Herényi – sem a pártban, sem a frakcióban – nem talált politikai-ideológiai szövetségesekre, akik az általános ideológiai irányt képesek lennének részelemeiben megjeleníteni. Magyarul, az MDF ma csak Dávid Ibolya és Herényi Károly.

A populáris szlogen a tiltakozásra épít, a kommunikációs szabályok szerint pozitív irányt kijelölve: Normális Magyarországot! Hogy ez működik-e, az nem az MDF-en múlik, ugyanis az MDF- nek valószínűleg alig vannak szervezetei, nincsen elég politikusa, hogy azok szertevigyék az üzenetet.

Több ismerősöm, akik masszív SZDSZ, MSZP szavazók, azt mondták, hogy vagy nem mennek el szavazni, vagy ha igen, az MDF-re szavaznak. Velük együtt elérhetik az 5 százalékot, sőt, akár a ma még meglepőnek tűnő 6-8 százalékot is. Tehát a másokban csalódott, de még aktív szavazók vihetik be az MDF-et a parlamentbe.

Az MDF léte így megint egyik választásról a másikig tart. Bukdácsol, mondhatnánk, de hát mégsem helyes bukdácsolónak nevezni azt a pártot, amely a sokadik választáson bizonyít majd. Ha a létezést bizonyítéknak tekintjük, akkor nem mondhatjuk, hogy „egyelőre még létezik”.

Az, hogy az SZDSZ-el kötnek szövetséget, hogy Retkes Attila pártvezetővel és támogatóival, s közben Magyar Bálinttal, a lázadók kicsiny csoportjával is, tárgyal, nos, ez szerintem teljesen ésszerű. Az elmúlt évtizedek alapján tűnhet szörnyszülöttnek az így létrejövő pártalakulat, de ez érdektelen. A 2010-es választást ugyanis már nem az elmúlt évtizedek, hanem az elmúlt 12 év alapján döntik el a választók. Egyébként az összes többi párt esetében is.

Ahogyan Orbán Viktor, úgy Dávid Ibolya is a makacsságának, a kitartásának köszönheti, hogy ismét bekerül majd a parlamentbe. A dolgok úgy alakultak, hogy a stratégiája akár még helyesnek bizonyulhat majd a választási eredmény kihirdetésekor.   Ha nem, akkor tévedett. Legalábbis 2010 –et illetően.

Minden perc feleslegesen elvesztegetett idő, amelyet a Bajnai –kormány a hivatalában tölt – állította nekem egy decemberi beszélgetés során egy közéleti ügyekben jártas üzletember.

A Bajnai-kormány véleménye szerint azzal fejezte be küldetését, hogy elfogadott egy normális költségvetést, amely leállította a költségvetési hiány dagadását, lefaragta a kiadásokat és adókat csökkentett.

A költségvetés elfogadása után mi dolga van még a kormánynak? , kérdezte a beszélgetés során a neves üzletember.

A Bajnai-kormány további működése csak politikai szempontokkal magyarázható, állította ,s ennek súlyos következménye van a következő másfél évre vonatkozóan.

Az új kormány ugyanis ismét csak menetközben veszi majd át a kormány kereket, ami lényegében 2011 elejére tolja ki a politikai cselekvésének a hatókörét.

A tavaszi választás után őszig is eltart majd, amire az új adminisztráció berendezkedik. A költségvetés vitája elviszi majd az őszt, az új kormány gazdaságpolitikai döntéseinek lényegében csak 2011-ben lesz hatása.

Így Magyarország egy egész évet elveszít: 2009 novemberétől 2010 novemberéig a leköszönő és a beköszönő politikai adminisztráció önérdeke és pozícióváltás tölti ki az időt.

Holott az új kormánynak „menetben” kellene átvenni a staféta botot az elődjétől, s azonnal hozzá kezdeni a maga által elképzelt átalakításokhoz.

A jelenlegi gyakorlat szerint a következő év az új kormány bemosdásával, elődjére való hivatkozással telik majd el, hiszen egészen 2011 január elejéig az új kormány bátran visszamutogathat az elődjére. Addig ugyanis az országban zajló folyamatokért nem vagy alig visel gyakorlati kormányzati felelősséget: a helyzetet nem ő teremtette, számos szabály ( például adószabályok) módosítása csak erőltetetten valósítható meg.

Ma a politikai erők között nincs olyan politikai konszenzus, amely ezt az átalakulást más mederbe terelné. Ezért kellett volna idő előtti lemondásával megszüntetnie a Bajnai –kormánynak a politikai választás miatt kieső időt és a felelősség elhárítását.  Ez volt a végső konklúziója a gondolatmenetnek. 

Az EP választás lényege, hogy a szocialista –liberális szavazók nem mentek el szavazni. AZ MSZP 2010-ben akkor veszít nagy párti helyzetéből, ha ezen nem képes változtatni.

A Fidesz győzelme jelentős a mandátumarányt tekintve, de nem olyan durva, ha azt vesszük, hogy „csak” 1,6 millió ember szavazott rájuk.

A Jobbik szavazóinak 500 ezres számával együtt kijön az a két millió körüli létszám, amely a Fidesz választó bázisát adta ( 2002: 2 millió 306 ezer, 2006: 2 millió 272 ezer szavazó a Fidesz-re).  

Mindezekből a következők következhetnek:

·         A Fideszből levált a radikális jobboldali választói réteg, azaz a masszív jobboldali szavazói tábor nem nőtt

·         A jobboldal közel maximális számban ment el szavazni

·         A Jobbik nem vett el az MSZP-től semmit sem, sikerének a Fidesz a károsultja

A politikai stratégia elemeit a következőkben módosíthatja ez a választási eredmény.

A Fidesznek nem érdemes a radikális választókkal foglalkoznia, mert azok megtalálták a maguk stabil pártját a Jobbikban.

A Fidesz vezetőinek, ha komolyan gondolják az 50 százaléknál nagyobb parlamenti mandátum arány elérését, a mérsékelt szavazók felé kell nyitniuk. Így érhetik el, hogy az MSZP-ből kiábrándultak egy része mégis elmenjen szavazni, s rájuk szavazzon.

De a Fidesznek az se rossz, ha az MSZP szavazói otthon maradnak. Ebben az esetben a Jobbik szavazói bázisát kell lecsökkentenie, ha egyeduralkodó akar lenni a következő parlamentben. Szerintem azonban ez az út kevéssé járható: a Jobbik választóinak kötődése erősebb lesz a párthoz, mert a mostani eredmény a kormányzóképességbe vetett hitet erősíti (ami ebben az esetben a parlamenti küszöb átlépését, s egy kormánykoalícióban való részvételt ígér).

Az MSZP-re és az SZDSZ-re szavazók bizalomvesztése és tanácstalanná válása világos.

A fenti elemzésből is látszik, hogy véleményem szerint az EP választás eredménye csak akkor lehet egy új korszak kezdete, ha az MSZP masszív bázisa teljesen elolvadt az elmúlt években, s egykori szavazói inkább tartózkodnak a szavazástól, mintsem, hogy az MSZP-re voksoljanak.

Az egyértelmű, hogy az MSZP nem lesz kormánypárt 2010-től (vagy az előrehozott választástól kezdve).

Az viszont kérdéses, hogy mi lesz az SZDSZ-el és a szavazóival. AZ MSZP 2006-ban 2 336 ezer szavazatot szerzett a Fidesz 2 272 ezerével szemben. Az SZDSZ 351 ezer szavazata jól jött. Ha az MSZP ismét győzelemre képes párttá akar válni, az SZDSZ 300 ezer körüli egykori szavazóját is integrálnia kell. Az kérdés, ez hogyan sikerül majd.

Az SZDSZ szempontjából is kérdéses, hogy mi lesz egykori szavazóikkal. Elfogadják-e azt, hogy a párt kilép a bal-jobb felosztású politikai mezőből, s jobbra-balra nyitottá válik, miközben liberális értékek érvényesüléséért küzd? Elfogadja-e ezt a párt holdudvara, s a médiában erős befolyásoló erővel rendelkező baloldali és liberális értelmiség? Hoz-e ez 300 ezer szavazót? S ha nem, az MSZP megengedheti-e magának az otthon maradásukat, a politikától való távolmaradásukat?  

A MIÉP helyét átvevő Jobbik eredménye is világos. Csak éppen azt kell megvizsgálni, a kilencvenes években stabilnak tekinthető radikális jobboldali választók száma hány fővel bővült: egy részük ugyanis az elmúlt években is szavazott, s ha tehette, a MIÉP-et választotta. Csurka István kifulladása után csökkent le a választási lehetőségük a Fideszre, s az otthon maradásra.

1998-ban 290 ezer, 2002-ben 245 ezer ember szavazott a MIÉP-re. 2006-ban 119 ezer a Jobbik-MIÉP-re. Most 500 ezer a Jobbikra. A kérdés az, honnan jöttek, s tartanak-e máshová.

Érthetetlen, hogy a kezdés előtt egy – másfél hónappal még van idő tendereztetni a Margit-híd felújítását, miközben ez egy akkora munka, hogy legalább egy évig meg kell vele bénítani Budapest egyik fő közlekedési csatornáját.

Elképedtem, amikor az Index hírül adta, hogy a felújítása tendereztetése késik. Azt hittem, hogy a nyertes már éjjelente a cuccait pakolja fel, hogy időben, lendületből kezdje a felújítást.

Azt hittem, hogy az időpont csak azért csúszkál június, majd július –augusztus között, mert nem könnyű oda felcuccolni, s ezért késik a kezdés.

Azt álmomban nem gondoltam volna, hogy még a tendereztetés sem zajlott le.

Ez egy komoly munka. Egy évig, másfél évig kell végezni. Nyilván a tendereztetés sem egyszerű, már csak azért is, mert bonyolult a szerkezet, kellene hozzá speciális gépek, szakemberek, akik a Margit-híd előtt és után is dolgoznak valahol. S ha bonyolult, akkor sok mérnöki óra, számítás, kivitelezési és egyéb terv előzi meg.

El nem tudom képzelni, hogy egy legalább egy éven át húzódó hídfelújítás tendereztetését hogyan lehet pár hét alatt lezavarni. Hogyan lehet több száz oldalnyi dokumentációt érdemben áttanulmányozni, hogy a legjobb nyerjen; hogyan lehet utánaszámolni, hogy stimmelnek-e a számítások; hogyan lehet leellenőrizni előre, hogy az elvárt eredmény születik majd meg, ha valaki mellett döntenek majd.

Azt végképp nem értem, hogy miért tart egy évig a felújítás. Azt sem, hogy miért nem lehet rákényszeríteni a pályázót, hogy lassabban, de a forgalmat a legkevésbé akadályozva építsen. Ez akkor is érdekes kérdés, ha minden időben zajlana.

De ha még a tender sincs kiírva, akkor már semmit sem értek és minden gyanús. Ha ilyen gyorsan lehet tendereztetni, akkor nem is olyan nagy ez a munka. Úgy értem, rutinfeladat. Ha rutin feladat, akkor nem kell rá egy év. Semmiképpen sem egy évnyi teljes útzár. Aki három hét alatt tendert ír, s aki három hét alatt tendert bírál el, majd az a győztes, aki két nap alatt felvonul, az ne egy évig piszmogjon Budapest egyik legfontosabb közlekedési csatornája felújításán.

A rendeleti reformer dühös. Javítani akar, mert a problémák egyre nagyobbak. Régóta halasztódnak. Egyre sűrűbben bukkannak fel. Korábban már ezer politikai egyeztetésen megbuktak. Aztán jön egy pillanat és a reformer rendeletet hoz. Döntésével reformokat hoz létre.

A magyar reformer politikusok és értelmiségiek semmiféle participációs, azaz az érintettek bevonásával készülő változtatásban nem hisznek. Ugyanígy nem hisznek a próba-szerencse típusú valóságformálásban, amelyben először kicsiben próbálják, hangsúlyozottan kísérleti jelleggel a javasolt megoldást.

A fővárosi vezetés úgy döntött, forgalmat csillapít és a jövő közlekedési koncepcióját próbálja ki.

Nyártól vezetnének be egy új rendszert a Rákóczi út környékén, sávszűkítéssel, kerékpárúttal. Alig telt egy nap, s a leginkább érintett kerületek, a dél-budai XI. kerület polgármestere tiltakozott a javaslat ellen, mondván, a nyugatról beérkező, s kerületén áthaladó közlekedést nehezítik meg.

A döntésre akkor kerül sor, amikor júliustól vagy augusztustól lezárják a Margit-hidat. Azt az utat, amely eddig Budapest egyik fő közlekedési csatornája volt. Senki sem tudja, hogy ez milyen változást, s gondot okoz majd. Senki sem tudja, hogy az érintett belső-pesti övezetekben, s a bejáró budaiakban ez milyen gondot okoz majd.

Ám a rendeleti reformereknek ez nem elég. A Margit –híd lezárásába lassan mindenki belenyugodott. A rendeleti reformer azonban nem ül boldogan a fenekén, s nem azon mereng, hogy egy konfliktus lehetőség kiiktatódott, hanem kitalál egy újabb konfliktus helyzetet. A rendeleti reformer ugyanis nem bírja ki konfliktus nélkül. Az élteti.

Két ütőér csökkentett használata egy olyan városban, amelynek két fele szervesen összeépült, elég nagy merészség. A rendeleti reformer azt mondja, a Kossuth Lajos utca esetében ez csak próba.

Ám a rendeleti reformer képtelen szabadulni merész, nagy ívű, szerkezetváltó ötleteitől, ezért rögtön azt is mondja, ha a nyári megoldás beválik, rendszeresítik is azt.

Nem a következő nyárra gondol ilyenkor, hanem az azonnali bevezetésre. Ősztől meghagyná a kísérleti rendszert. A rendeleti reformer szereti bizonyos szavak védelmét és közben azért gyáva is. Nem azt mondja, hogy kipróbáljuk, s ha jó, azonnal alkalmazzuk. Nem, ő azt mondja, hogy ez csak egy kísérlet. Majd miután a kísérlet alkalmas verbális védelmi eszköz, a szó jelentését kiterjeszti, s a rendszeresítésre is azt mondja, az is kísérlet, a kísérlet folytatása nagyobb méretekben.

A rendeleti reformer viselkedését leginkább a változás iránti elkötelezettség és az időhiány befolyásolja. Tudja, hogy mindent ledarálnak, ezért kell verbálisan kamuzni, sunnyogni, mert minden csak addig lehetséges, amíg ténylegesen bevezetik. Amíg be van vezetve. A rendeleti reformer folyamatos „present perfect”-ben él, amelyben minden csak addig van, amíg tart, s csak az eredmény számít – a rendeleti reformer ugyanis egész tevékenységét tünékenynek tartja, amely csak a kifeszített jelenben létezhet. Ezért kell kommunikációval is kifeszíteni a jelent. Ezért a verbális agresszió, ezért a vita elkerülése, ezért az igazság monopolizálása. A hatalmas ellenszélben ugyanis csak a befeszített izmok tudnak ellenállni.

A rendeleti reformer kommunikációs érzéke a nullához közelít. Bejelent és nem tájékoztat. Nem vár választ, érzékenyen csigaházába húzódik, mert tudja, hogy sem a reformok, sem a rendeletek nem népszerűek, s nem is tehetők azzá. Egyébként is szükséges lépések, ezt a vak is látja, s valakinek fel kell vállalni az áldozatot. Ez a valaki maga a rendeleti reformer.

A rendeleti reformernek azonban van egy kissé elrejtett tulajdonsága, amely az áprilisi zivatarhoz teszi hasonlatossá: hirtelen jön, s hirtelen is múlik el. Van egy pillanat, amely a kívülállónak mindig érthetetlenül bukkan fel, amikor a rendeleti reformernek elege lesz. Elege lesz abból, hogy állandóan csak egyedül rendelkezik, s abból is, hogy senki sem szereti. Ekkor, ebben a pillanatban, visszavonja a rendeletét.

Erőt gyűjt, álmában csilingel, hogy aztán újrakezdhesse a feladatát. Sosem nyugszik.

Ha egy párt a parlamentbe kerül, az megmutatja, mekkora a választói támogatottsága. Ez egyben véget vet a róla szóló spekulációknak is. Ez a nagy előnye egy ilyen helyzetnek. És azt is világossá teszi: nem érdemes a kis részvételre játszani, ha valakit zavar a szélsőséges politikai erő parlamenti jelenléte.

Sok érv szól amellett, hogy egy szélsőséges párt miért ne kerüljön be a parlamentbe, s ezek jól ismert érvek. De van egy aspektus, amelyről mindig elfeledkezünk. Egy adott parlamenti mandátum minimum két dolgot megmutat: az egyik, hogy a párt választói támogatottsága nem több, s nem kevesebb, mint amennyi szavazatot kapott. A másik, hogy minden párt választási eredményében tükröződik az, hogy a kis választói részvétel vagy a nagy az előnyös.

A Jobbik körül kialakult egy mizéria-mítosz, amelyet korábban a MIÉP alakított ki maga körül. Az elemzéseket olvasva azonban azt látom, hogy a tőlük rettegőknek addig jó, amíg a szélsőségesnek nevezett politikai erők nem kerülnek be a parlamentbe, hiszen addig végtelen méretűre lehet nagyítani a társadalmi befolyásukat. Ez a lehetőség rögtön megszűnik, ha egy párt 5,1 vagy 6,8 százalékos választási eredményt ér el. Azt ugyanis biztosan tudhatjuk, hogy ekkora, s nem nagyobb a választókra gyakorolt hatása. Ezzel persze véget ér a hangulat-keltés lehetősége is.

A másik, amelyről mindenki elfeledkezik. A demokrácia elvileg a választói részvétel tesztje is. Általában azt fogadjuk el kiindulási alapnak, hogy minél nagyobb a részvétel, annál nagyobb az adott rezsim, s adott választási procedúra elfogadottsága. Az eddigi kutatások szerint a szélsőségesnek tartott pártoknak az kedvez, ha kevesen mennek el szavazni. Ha ez igaz, akkor a nagy pártokat, a véleményformáló értelmiséget kell felelőssé tenni abban, hogy sokan tartják távol magukat a szavazástól, nem pedig azokat a politikusokat, szavazókat, akik olyan gondolatokat, politikai álláspontokat támogatnak, amelyet a társadalom többsége szélsőségesnek tart.

A szélsőséges politikai erők elleni küzdelem része az állampolgári érdeklődés, aktivitás fenntartása. Nem elidegeníteni, hanem involválni kell a választópolgárokat. Egyben a szélsőséges politikai erő arra is ösztönöz, hogy a nagy pártok ne játszhassanak a másik tábor szavazóinak lebénítására, s így a részvételi arány csökkentésére.

Már látom előre, kedvenc hozzászólóim azt fogják kiolvasni ebből a posztból, hogy a Jobbikot támogatom. Nekik mondom, hogy demokrácia van, amelynek lényege, hogy a demokratikus versenyben részt vevő pártok formálják a küzdőteret, s az eredményeket. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet.  

A romák ellen elkövetett szisztematikus gyilkosságok és gyilkossági kísérletek nem a romák elleni társadalmi előítéletről, hanem a speciálisan kiképzett biztonsági erők teljes kudarcáról tanúskodnak.

Éppen a roma-magyar társadalmi konfliktus indokolja, hogy a nemzetbiztonsági erők – hírszerzésestül, kémelhárítóstul, a speciális rendőris erőket is beleértve – kiemelt módon nyomozzanak a romák elleni gyilkosságok (és kísérletek) miatt.

Lehet, hogy egy vagy két őrült vadászik a romákra. Lehet, hogy szervezett provokációkról van szó. Lehet, hogy uzsora-pénzügyekkel foglalkozó erők állnak az akciók mögött. Bármelyik is az, ezeket a mindenféle más ügyekkel leterhelt, általános felkészültségű rendőrök nem képesek kezelni.

Elképesztő, hogy a kiérkező helyi rendőrök nem találnak meg lövés nyomokat. De még elképesztőbb, hogy az elmúlt évek eseményei alapján a rendőri, titkosszolgálati vezetők nem alakították ki maguktól azt a közvetlen információk láncot, amelyen a romák ellen elkövetett atrocitások azonnal olyan ügyeletes elemző és döntéshozó emberek elé kerülhetnének, akik kompetens módon hatnak oda, hogy az ehhez értő, speciális tudású emberek – nyomozó tisztek, hírszerzési specialisták, helyszínelők – azonnal akcióba lendüljenek.

A magyar helyszíneken nincs fekete SUV, amely egy szempillantás alatt ott terem és értéknövelt módon járul hozzá a helyzet elemzéséhez, mint az amerikai játékfilmekben.

Az is lehet persze, hogy a rendszer működése nem ilyen hatástalan.

Nekem van egy semmivel alá nem támasztott feltételezésem. Eszerint a roma gyilkosságok hátteréről részleges információkat, s informált feltételezéseket tartalmazó, utólag majd egészen pontosnak bizonyuló titkosszolgálati jelentés már régen elkészült, s ezt olvasta a miniszterelnök, a titkosszolgálati miniszter, a rendőrfőkapitány. S vagy valami nagy gebasz van a dolog mögött – egy még mélyebb összeesküvés, amelynek feltárását az illetékesek más érdekek miatt nem akarják – vagy nincs elég bizonyítékuk arra, amit egyébként meggyőződéssel tudnak. Még az is lehet, hogy olyan titkosszolgálati világba nyúlnak a gyökerek, amelyek kezelése a békeidőben zajló titkos hadműveletek körébe tartozik.

Egy másik semmivel alá nem támasztott elképzelésem szerint az egymással szervezeti küzdelemben levő információszerző – és kezelő intézmények képtelenek a koordinációra, s majd csak évek múlva derül ki, hogy az egymással össze nem kapcsolódó források miatt nem tudtak érdemben előrelépni a tettesek megtalálásban vagy elfogásában.

Azt nem tudom elképzelni, hogy a magyar titkosszolgálatok, speciális rendőri erők semmire sem jutottak ezekben az ügyekben. Akkor ugyanis azt kellene feltételezni, hogy ennél távolibb, nagyobb szervezést, erőforrásokat igénylő hírszerzési, elhárítási tevékenységeket sem képesek jól elvégezni. Talán annyit megkockáztathatok: Magyarországon mégis csak könnyebb nyomozni, mint arab bazárokban, távoli sivatagokban, maffiákba beépülve, kormányzati titkokat lopkodva dolgozni nap, mint nap.

Ami még zavaró: a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki tagjai a kormánnyal kapcsolatos biztonsági botrányok miatt állandóan összehívják a bizottságot. A roma gyilkosságok ügyében nem ilyen aktív a speciális erők demokratikus felügyeletét ellátó bizottság. A Fidesz Labanc Sándor NBH főnök kinevezése óta bojkottálja a testületet – talán a roma gyilkosságok elég fontos indok lenne arra, hogy a bojkottot felfüggesszék.

A romák elleni gyilkossági kísérletek társadalmi feszültségekből való levezetése eltereli erről a fontos mozzanatról a figyelmet.

Ne tévedjünk: Magyarországon nem spontánul elégedetlen nem- romák tizedelik a romákat, hanem szimpla gyilkosságok történtek. A bűnök elkövetésének kontextusa lehet, hogy ennél lehet gazdagabb, de a titkosszolgálati hókuszpókusz lényege éppen az, hogy az átlagosnál sűrűbb szövedéket szakszerűen feltárják, s a gyilkosságokat megakadályozzák.  

Bajnai Gordon sem képes a szoci-libi reform-retorikán változtatni.

Lehet kisebbe költözni – így foglalta össze az Index azt, amit a kormányfő mondott. Az eredeti mondat szerint: aki dolgozik, s nem tudja fenntartani, az adja el a lakását. Mert Magyarországon túlságosan erős az immobilitás, szemben Nyugat-Európával, ennek egyik jele a bérlakások ki száma.

Tegnap írtam arról, hogy ha szocialisták nem a 20 százalék alatti szintet akarják megcélozni, akkor le kell szállniuk a magas lóról. Bajnai tegnapi ATV-s nyilatkozatában éppen hogy felült rá.

A miniszterelnök dacos stílusának akkor lenne helye, ha az MSZP szilárdan őrizné választói magját és a változások mellett elkötelezett szavazók is mellette állnának. Ez nem azt jelentené, hogy a legnépszerűbb párt, hanem csak azt, hogy jelentős támogatottsága van.

Egy a maga kategóriájában a béka feneke alatt levő párt viszont nem ebben a helyzetben van.

Bajnai is dacos büszkeséggel beszél a megszorító intézkedésekről, ami a szocialista, liberális oldalon az érett politikus egyik jellemzője.

Dühösek, mert nekik kell keménykedniük, dühösek, mert más nem végezte el a feladatot, dühösek, mert ezzel szavazókat vesztenek el, dühösek, mert ki a fene szereti ingerelni az embereket, dühösek, mert hitük szerint jót tesznek, de ezt senki nem értékeli, s dühösek, mert senki nem látja be, mekkora jót cselekednek.

A düh hangvétele az arrogancia, mozdulata a vállrándítás. Összeszorított fogak és visszafojtott indulat.

A szocialisták imádnak a reform-vérben tocsogni, s az áldozatokat a vállalás heroikus nagyságát jelző mozzanatként kezelni.

A megalapozatlan arrogancia

Bajnai a társadalmi igazságosság nevében osztja az észt. A társadalmi igazságosság azonban cseles fogalom, mert egy egészen sajátos univerzumot tár fel. A társadalmi igazságosság része, hogy a vagyonokat tisztes munkával, tehetséggel, szorgalommal, iparkodással, kitartással, vállalkozó kedvvel, kockázatvállalással érik el az emberek. Az igazságosság része, hogy a közvagyont gyarapító emberek vagyona nő, s nem azoké az állami menedzsereké, akik ilyen-olyan menedzser szerződésekkel, magánzsebbe outsourcingolt mutyi megbízásokkal a közpénz herdálják. A társadalmi igazságosság része, hogy valódi értéknövekedés zajlik, s nem virtuális.

A szocialisták kormányzása, a képviselői térítések helyzete, a széleskörű korrupció és a többi és a többi nem alapozza azt meg, hogy a szocialista miniszterelnök a társadalmi igazságosság univerzuma felől értelmezze kormánya intézkedéseit.

A társadalmi igazságosság nem makro-gazdasági fogalom, amelyet a makro ügyek rendbetételekor kell használni, hanem egy önálló jelentéstartománnyal bíró fogalom. Ahogyan a szocialisták használják, az nem más, mint pillanatnyi szóvirág a lejáratott reformok vagy a megszorítás kifejezések helyett.

A lakáshelyzet

A lakáshelyzet külön probléma, de egyben a társadalmi igazságosság eklatáns példája is. Bajnai gondosan válogatta meg a szavait, s ez dicséretes: azt mondta, aki dolgozik, s nagyobb lakásban él, mint amit fent tud tartani, az költözzön kisebbe. A nyugdíjasok esetében meg az örökösekre terhelnék az ingatlandót.

A társadalmi igazságossá érve ennél az intézkedésnél nem állja meg a helyét. Az egyik legnagyobb vagyontárgy, a lakás tulajdonlásának ugyanis sok tekintetben semmi köze sincsen az adott családban megtermelt pénz mennyiségéhez.

A lakásvagyont a felszabadulás után a kommunisták újraosztották: rekviráltak és egyéni ráfordítások nélküli újraelosztást hajtottak végre. Fájdalom, de az ötvenes évek erőszakos redisztribúciója nem elfelejteti, hanem exponálja azt a tényt, hogy az MSZP jogelődje, az MSZMP örököse volt annak a kommunista pártnak, amelynek a vezetésével erre sor került. Ez pedig egy súlyos igazságtalanság volt. Emberek százezreit fosztotta meg vagyonától.

A történet másik eleme, hogy az MSZMP ragaszkodott a magántulajdon elvi elvetéséhez, s az önkormányzati lakások magántulajdonát nem tette lehetővé. A lakáspiaci tőkék és kereskedelem kialakulását is akadályozta. A rendszerváltás így az igazságtalan logika alapján elosztott lakásokban érte olyan emberek jelentős részét, akik az új világban nem vagy nehezen tudták fenntartani a lakásaikat.

Orbán Viktornak is igaza van, amikor azt mondja a vagyonadó ellen: a hatvanas évek kispolgárosodásában a vagyon, falun, vidéki városokban a nagy alapterületre épített kevés szobás lakások szolgálták az életszínvonal emelését; nem utolsó sorban a vagyonosodást, hiszen házakban lehetett megőrizni a vagyont.

Sokan e házak lakói közül a rendszerváltás vesztesei vagy gyenge nyertesei, akiknek az életszínvonala bukdácsol: hol jobb, hol rosszabb.

Az ő lakáshoz, házhoz, alapterülethez való viszonya nem egy szerves fejlődés alapján alakult ki. Nem a tőkék-keresetek-nemzeti jövedelem növekedés alapján osztódtak el a lakások egy hosszú, negyven éves békés, prosperitással teli időszakban, mint Nyugat-Európában, hanem egy csökött társadalmi rendszerben, majd egy csökött piacgazdaságban, ahol a lehetőséggel rendelkezők és a lehetőség nélküliek eloszlása sok tekintetben nem volt igazságos, méltányos és érdemek szerinti.

A lakáspiac kezelése a szocialisták társadalmi igazságossággal kapcsolatos gondolkodásának hiányaira is utal. A szegényeket segélyező, a szociális kiadásokat védelmező szocialisták az állami kiadások újraelosztásában profik. A vagyonosodás kezelésében és a vagyonok kezelésében bénák. A high-end vagyonokhoz van affinitásuk: a magán megtakarítások, a kamatjövedelmek, az osztalékok adóinak emelését, csökkentését prímán menedzselik. Ebben van kompetenciájuk. Ha kell adóztatnak, ha kell, adót csökkentenek.

De képtelenek a középosztály azon részét kezelni, amely nem a megtakarítását, a szabadon felhasználható jövedelmét gyarapítja, hanem éppen megél. Ez nem a szegények világa, s ez a réteg is erősen tagolt. A kilencvenes években eladta a nyaralót, tanyát vett egy olcsó vidéken, a nagyobb lakásból vett kettőt magának, meg a gyerekének, minden pénzét a gyerekei lakására fordította. Vagy nem vett lakást, mert nem volt lehetősége vagy kedve, de viszonylag jól él. S a meglevő lakása a vagyona. Ők messze vannak a nyugat-európai életnívótól, de nem is szegények. A társadalmi igazságosság fogalma azonban az esetükben válik a legélesebbé, amikor ennek nevében adóztatják meg őket. Bennük merül fel az, hogy miért is? Másokra, a jobban élőkre, a szerencsésebbekre, vagy menőbbekre mi és hogyan terjed ki ugyanezen társadalmi igazságosság nevében?

Az MSZP-nek erre a világra, a társadalom ezen – egyébként igen széles – szeletére nincs igazán válasza. Nem tud vele mit kezdeni. Nincs kidolgozott elképzelése, s ezért a társadalmi igazságosság jól hangzó, ám üressége miatt blöff jellegű szlogenjére hivatkoznak.

A kínos off-shore

Ebből a perspektívából nézve nagyon kínos az off-shore cégeken keresztül kezelt cég – és magánvagyon, amire a szocialisták esetében – is, lásd jobboldali vagyonok – fény derül. Bajnai Gordon off-shore cége azt jelenti, hogy a miniszterelnök korábban adót optimalizált, azaz adót nyert ki a saját zsebébe, a magyar adórendszert kicselezve. Az a Bajnai, aki Gyurcsány közeli barátja, aki azt mondta az adórendszer miatt nyavalygó tulajdonosoknak, hogy menjenek el Szlovákiába, ha ennyire izgatja őket az adóteher. Közben a szocialista holdudvar, támogatói kör már korábban elhagyta az országot adócsökkentés céljából.

Én nem vagyok az off-shore cégek ellen, sőt, az adókban megnyilvánuló verseny ellen sem, ráadásul azt gondolom, hogy a lényeg a fogyasztás megadóztatása, mert az adót optimalizálók is előbb-utóbb fogyasztanak. Tehát nem az adóoptimalizálás ellen érvelek, hanem azt elemzem, hogy a politikában nem lehet nyilvánvaló álszentséggel kezelni világosan összefüggő dolgokat. Vagy legalábbis nem érdemes.

A magyar választók jelentős része a kilencvenes években nem értette az off-shore cégeket. De ma már sokkal tudatosabbak vagyunk. A nem olyan jól eleresztett szavazók egy része is érti, hogy az állami büdzsé, meg az adók között szoros az összefüggés. Az adóelkerülés mindenki számára ismert gyakorlat. Az igazságtalanság és igazságosság nem olyan távoli fogalom, mint gondolnák. Sőt, éppen a társadalmi újraelosztás, a vagyonosodás, a siker elemei foglalkoztatják ma a társadalmat. Ma központi kérdés, hogy neki miért sikerült, s mi kell ahhoz, hogy nekem is sikerüljön? Az offshore kormány igazságtalan vádja azért üt, mert egy társadalmi véleményklímába ágyazódik bele.

Szerintem

Szerintem rossz az út, amelyen az MSZP jár. Nem lehet a társadalmi igazságosság felől értelmezni ezeket a döntéseket, mert ez a fogalom kikerülhetetlenül retrospektív. Rawls azt javasolja a társadalmi igazságosságról szóló művében, tekintsünk el a kiinduló helyzettől a mindenki számára előnyös rendszer felépítéséhez. Ez egy filozófiai konstrukció esetében ez hasznos, segíti a tisztánlátást, de egy gyakorlati politika és annak ideológiájának kialakulásában éppen, hogy nagyon haszontalan gondolat. Az embereknek ugyanis vannak élményei, emlékei, s véleménye a jelenről és a múltról. Tudják, hogy egyeseknek már sikerült, másoknak nem, s azt is, hogy éppen nem a tulajdon nélküli kommunista társadalom bevezetése van napirenden.

Az igazságosság helyett a közteherviselés fogalmát lehet in medias res alkalmazni. A közteherviselés nem retrospektív, hanem horizontális fogalom ( a lefelé és felfelé tagozódó társadalomban vertikális értelme is van). Előzménye nincs, bármikor be lehet normatív alapon vezetni. Egy mozzanat azonban kell hozzá: mindenkire, s mindenre kell, hogy vonatkozzon. A parlamenti képviselőkre és a költségtérítésre is.

Reformdüh egy másik metszetben – a Fidesz

Az a baj a szocialistákkal hogy képtelenek a mindennapokban értelmezhető utópiákat alkalmazni. Minden ideológiai lelkesítő fogalom utópia. Sosem leszünk egyenlők, teljesen szabadok, s a világ sem lesz igazságos. De mégis ilyen szavak ejtenek rabul minket a modern világban.

A Fidesz egyik nagy erőssége, hogy az utópikus gondolkodást és vágyakat a politikai ideológiájuk részévé, s politikai döntéseik lelkesítő elemévé tudják tenni.

Ez az, ami pozitív propagandaként jelenik meg.

A fideszesek erről szeretnek beszélni, s nem a megszorításokról. A politikai felfogásuk része, hogy az embereket nem idegesíteni kell, s szorongásokat kiváltani belőlük, hanem a számukra pozitív célok, vágyak megfogalmazását kell politikai célokként megjeleníteni. Ez az a mély meggyőződés és tapasztalat, amely alapján Orbán Viktor nem beszél megszorításokról – bár tudja, azok is lesznek -, ezért nem alkalmaznak a közgazdászok és a ballib véleményformálók mércéi szerint racionális beszédet. A politikát ugyanis az emberek pszichéje részének tekintik - pontosabban azt gondolják, a tömegdemokráciában az emberek pszichéjük alapján választanak, s e tartomány elemei alapján kell sikeres politikai krédót, üzenetet, ideológiát formálni.

A fideszes megközelítés azért cselesebb, mert egy pontig kevésbé veti fel a fideszes politikusok személyes helytállását. A Fidesz ugyanis arra koncentrál, hogy az emberek saját lelkük ideáinak megközelítését lássák a politika gyakorlatában. Ezért beszéltek úgy a kormányon, ahogyan, s ezért nem mentek bele a megszorítások taglalásába. Választóik, és támogatóik saját vágyaik megvalósításával tölti el a percepciójukat, s így kevesebb erejük jut a fideszes politikusok és a holdudvar viselt dolgainak vizsgálatára.

Orbán Viktor szőlőügyi jegyzőkönyvének napvilágra kerülése épp azért volt halálos, mert rávilágított arra, hogy a választók ideáinak megvalósítása mellett a személyes haszonszerzés is szerepet játszik vagy játszhat a magasban hozott politikai döntésekben. S ez éppen a Fidesz utópia bűvöletében lévő választók között mérgező. Az a mezőgazdasági középtulajdonos, aki 150-200 hektáron gazdálkodik, eléggé mérgessé válhat , ha tulajdonosi érdekeinek képviselője nem átall a színfalak mögött, politikai hatalmával élve elgondolkodni a további személyes vagyonszerzés esetleges módjain. A feltételes mód egyébként a jegyzőkönyv alapján indokolt: Orbán ott a jövőbe tolta el a probléma kezelését – ezt kritikusai mindig elfelejtik hozzátenni.

A Fidesz-ről szóló elemzés nem a bezzeg-példa. Nem kell az MSZP-nek  a jobboldali példát követni, saját szocio-kulturális közege, hagyománya, eszközei alapján kell kidolgoznia a Bajnai-kormány, a reformok és az ország modernizációjának ideológiáját.

Éppen a miniszterelnök bumfordi kijelentés bizonyítja, hogy az  egy évre elegendő ideológiai briefet aért gyorsan össze kéne adni. Mielőtt már megint a kommunikáció ( és szegény Szigetváry Viktor államtitkár) lesz a felelős a párt összes Mohácsaiért.

A pécsi kudarc után az MSZP-nek és a Bajnai –kormánynak stílust és kommunikációt kellene módosítani: a puritán megbánás és a puritán kormányzás művészetét kellene gyakorolniuk.

A szokásos antifasiszta propagandán túl – amely hoz egy törzsközönséget, ezért elkerülhetetlen – a Bajnai-kormány összes tagjának visszafogottá, szakszerűvé, az MSZP-nek pedig a kritikák iránt alázatosság kellene válnia.

A pécsi eredmény azt bizonyítja, hogy az MSZP a húsz százalékért küzd a következő választáson.  A tét az, hogy ez 19, 22 vagy 28 százalék lesz-e. S még ezért is szívós küzdelmet kell folytatni.

A párt és politikai közössége, választói számára a legrosszabb két dolog lehet: ha az MSZP feladja a küzdelmet, vagy ha elbujdokol.

Ennél sokkal jobb lenne, ha az emberekkel kezdene kommunikálni.

Nem az MSZP aktivistákkal kidekorált gyűléseken, hanem a választókkal. Ez lenne a kutyaharapást szőrével kommunikáció. Az elégedetlen választókkal való találkozások kegyetlen menete.

Mit kellene csinálni ezekben a helyzetekben? Hallgatni. Utána elmondani, hogy mit tettek a kormányzás során. Elismerni, hogy miben hibáztak: nem a kommunikációban, nem az apróságokban, hanem abban, hogy délibábos álmokat váltottak valóra. Lényeges politikai döntésekért vállalni a felelősséget. Levonni a tanulságokat. 

Szerényen kellene beszélni. Az „ország fejlődését” az európai uniós pénzek beérkezésének és nem a kormány gazdasági növekedést teremtő politikájának tulajdonítani, azzal összemosni.

Őszintén beszélni. Korrektnek lenni. Nem összetörtnek, hanem a megbánást a tettrekészség érdekében vállaló politikai közösségnek.

Abbahagyni a villaépítést (Oszkó Péter), a reprezentatív nyaralást, az off-shore cégek működtetését. Nyilvánosságra hozni mindent. Önként vállalni a képviselői térítés másnaptól való korrekt felhasználását. Megszüntetni a BKV összes érdemtelen tanácsadói szerződését.

Menteni a menthetőt.

Mindegy, hogy Oszkó jogosan, a jogosan megszerzett pénzből, meg, hogy ez természetes. A választók percepciójával kell számolni, s nem a realitással.

Nem lehordani kell az ellenzéket, hanem határozott szerénységgel vitatkozni vele. Török Zsolt bezzeg-érvelését leállítani.

Nem meghunyászkodni, hanem büszkén vállalni az értékeket és az elkövetett hibák felismerésének a képességét.

A jóra valóságot bizonyítani a moralitás dimenzióiban.

A válsággal fenyegető kiskapuk befalazását a racionális világ dimenziójában.

Nyilván nem mindenki alkalmas erre. KI kell választani azt a húsz –negyven embert, aki kibírja a nyomást, s hitelesen tud beszélni. Aki elmegy a Hírtévébe, vesz egy nagy levegőt és szembenéz a kritikusokkal. Aki átéli ezt a pergőtüzet és saját ősz hajszálainak növekedése közben bizonyítja be a saját párttagjainak, a még megmaradt választóknak, s a potenciális közönségnek, hogy van mit mondani. Szerényen. Serényen. Álszentség nélkül.

Nem megtisztulni kell, mert az egy hosszú folyamat. Az érdemességet bizonyítani.

A politika a trükkök világa is, persze. De nem akkor, amikor meggyengült, hitelt vesztett helyzetben van egy párt. És nem úgy, hogy a Fidesz is ilyen, meg olyan. Ez szemmel láthatóan (lásd Pécs) senkit nem érdekel.

A megtisztulásnak menet közben kell végbemennie. Nagyjából azzal a csapattal, ami van. Ami most van. Majd a választási kampány után lehet helyezkedni, gyűlölködni és gyilkolászni. Addig összpontosítani kellene.

Méltósággal viselni a következményeket, s aktívan befolyásolni a választók percepcióját.

Az MSZP nem vesztett el még mindent. Ez még csak most jöhet.

Bajnai kormányfővé váltása az MSZP korifeusok hatalmi pozícióját betonozza be még egy évre.

Bajnai Gordon kormányra kerülésének a lényege egy kimondatlan megállapodás a kormányfő és az MSZP között: a válságot kezelő miniszterelnök politikai támogatást kap, cserébe nem avatkozik bele az MSZP holdudvar és a pártelit hatalmi erőviszonyaiba.

Bajnai kormányfőként nem léphet túl a válság menedzselésén. Kormánya a válságkezeléssel összefüggő témákban kapott szabad kezet, de kormányfőként a párt korlátozza a szuverenitását: az állami vagyonnal, azok menedzselésével kapcsolatos döntésekbe, a személyi kinevezésekbe nem szólhat bele.

Kormánya összeállításánál is érvényesült a hatalmi egyensúlyok megőrzésére irányuló elképzelés. De a hatalom gyakorlása ennél szélesebb kört érint. Azokat a kormánytagokat, magas rangú politikai vezetőket, akik szakterületeket irányítanak vagy azokra vonatkozó döntéseket befolyásolnak.

Az MSZP elitje azt felismerte, hogy Gyurcsány körül elfogyott a levegő – de azt nem ismerte fel, hogy a kormányzási metódussal is baj van. A választásokat nem csak konkrét, s húsbavágó intézkedések miatt, hanem az uralom gyakorlásának stílusa miatt is el szokták veszíteni a pártok.

A stílusban nem változott semmi sem. A stílus mindaz, ahogyan embereket kineveznek, megtartanak, ahogyan belső szabályokat alakítanak, ahogyan intézkedéseket hoznak, ahogyan a közösen vállalt célokat követik. A stílushoz tartozik a képviselői költségtérítés, a BKV menedzser szerződése, a party-mutyik kezelése, az ellenzékkel szemben alkalmazott kommunikáció.

A kormányfő szemmel láthatóan megpróbál sajátosan beszélni. Az elmúlt két-három hétben belekezdett az „örömhír” terjesztésébe: a válságot hárító intézkedések működnek, jövünk fel a szutyokból.

De ez kevés. Bukjon ki egy újabb ingatlanbotrány vagy más banánhéj, s az MSZP össze fog roppanni alatta. A kormányzásra gyakorolt kritika egy küszöb átlépése után magára a kormánypártra is hat, s az MSZP rég túl van azon a határon, hogy intakt és szuverén maradjon a rászórt kritikával szemben.

Bajnai kormányfővé választása nem csak a mutyi-party helyreállásához, hanem a párt sebeinek begyógyításához is segítséget adott volna. Nem látszik, hogy bármi is történne ebben az ügyben. Holott az MSZP meg van roggyanva. Egy cég, amely nem tudja beszüntetni a működését, ilyen helyzetben, ahol súlyos piaci vereség érte,  nem csak egy új vezetőt fogad, hanem coach-okat is alkalmaz, akik segítenek feldolgozni a rossz élményeket, s új pályára állítani a vállalatot. Igaz, ehhez az kell, hogy a vállalat a térvesztésben kihívást és ne végzetet lásson. Az MSZP ma messze áll ettől.

A távlati veszteség senkit nem izgat. Csak a most folyó úri-muri és az azt kísérő dínom-dánom, amelynek hosszú s keserves böjtje lesz.

A dolgok maguktól megoldódnak majd. Valahogy.